Ismerős felület, eltérő hangnem. A TFSE főszerkesztőjeként 7 percre kisajátítom régóta egyengetett oldalunkat és elmesélem nektek, miként jutottam nemzetközi porondra annak ellenére, hogy tavaly az abbahagyás mellett tettem le a voksomat.
Röviden? Pontosan így.
2022-re fordulva megfogadtam, hogy a főállásom melletti kajakos karriert a magam módján kimaxolom, a szezon végeztével pedig az életmódnak búcsút intve változtatok az addigiakon. Így is tettem, alázatosan készültem reggel-este már 2021 őszétől, tavaly pedig mindent a sport mellé rendelve éltem a napjaimat. A szezon lement szépen, én pedig befejezettnek éreztem az egészet. Megköszöntem magamnak és a környezetemnek az addigi időszakban való támogatást és visszább húzódtam.
Hálás voltam (vagyok) a 2012 és 2022 közti időszakért, ugyanakkor belefáradtam és változásra volt szükségem. A változást 2022 ősze hozta meg, amikor Velencére költöztem és más dimenziója nyílt meg az életnek. Hivatásom továbbra is a fővároshoz kötött, de a reggelek és az esték egy varázsvilágban kezdődtek és fejeződtek be. A tó közelsége lehetővé tette, hogy naponta egyszer (munka előtt vagy után) lesétáljak a vízre a hajómmal és lapátommal, mindezt teljesen egyedül, merőben más felfogás közepette, mint korábban. A vízreszállásokat öröm és hála jellemezte, elkezdtem újra meglátni a természet csodáit, élveztem minden másodpercet és eltűnt egy addig kitartóan velem lévő „rossz”, a stressz. Amióta a Velencei-tó vált főhadiszállássá, az összes edzésemet egyedül végeztem társ és tréner nélkül. Csak a tó volt, a hajóm, a lapátom, az órám és én.
Márciusban kezdtem el először a fejemre csapni értetlenkedve egyes tréningek után, hogy folyamatosan javulnak az időeredményeim, jóval jobbak a mutatók, mint a korábbi évek ezen szakaszaiban. Azért az értetlenkedés, mert papíron kevesebbet edzettem, mint az eddigi szezonokban, kb. 120 percet töltöttem mozgással naponta. Sportágban jártas ismerősök, közeli barátok, hozzátartozók véleményét kikérve abban kaptam megerősítést, hogy ez egyfajta dimenzióváltás, ami előrelépést eredményez a görcs megszűnésével. Jó mutatók ide, javuló szintidők oda, nem akartam változtatni és újra reggel-este edzeni, rohanva élni. Örültem a mozgás adta örömöknek és a folyamatos fejlődésnek, versenyezni is csupán a masters kategóriában terveztem, ami pont az ilyen jellegű sportolókat hivatott összefogni.
Május végén került megrendezésre a Maraton Ország Bajnokság Győrben, ahol K1 10.000 méteren és K2 10.000 méteren (Czuffer Attila párjaként) álltam rajthoz. Ezen a versenyen sikerült tarolni, egyesben ezüstérem, párosban arany és végig ugyanaz a nyugalom, ami az edzések alatt jellemzett. Az egyéni verseny után meglepetésként ért, amikor egy rolleren odagurult hozzám a sportág legendájaként ismert maraton világbajnok Boros Adrián és Erdélyi Tamás (CT) barátom, majd elhangzott a kérdés, hogy lenne-e kedvem / időm részt venni Spanyolországban két nemzetközi K4 5000 méteres versenyen. Először azt hittem viccelnek, rengetegszer lettem már hitegetve és ugratva nemzetközi színtéren való szerepléssel, mostanra pedig teljesen belenyugodtam, hogy az én forgatókönyvemből ez kimarad. Amikor leesett, hogy komoly a szándék, egyből bólintottam, de legbelül továbbra is tartottam azt a feltételt, hogy nem rendezhetem át teljesen a prioritásaimat, a magánélet, barátok, család, munka tengely legyen az első a szívemben, az lesz a biztos recept, ha ezután érkezik a kajakozás, hiszen bejött az ilyen jellegű váltás.
A felkészülésemet nap, mint nap szívvel-lélekkel végeztem Velencén. 17-19 perc körüli távra kellett ráfeküdnöm úgy, hogy az általam szeretett és preferált 500 méter picit több, mint másfél percnél befejeződik. Nagyon élveztem a hosszabb résztávokat és ahogyan melegedett az idő, kezdtem érezni, hogy könnyebb vagyok, mint ilyenkor szoktam, ez is emelő erőként maradt meg bennem. 2 héttel a verseny előtt elkezdtük csiszolni a négyest Győrben, többször is összeültünk Boros Adriánnal, Mitring Olivérrel és Kolozsvári Brunóval. Számomra elsőre is hatalmas élmény volt, hogy két fiatal, nemzetközi színteret megjárt tehetség mellett a hosszútáv nagyágyújával egy hajóban ülhetek. Nagyon rendesek voltak a srácok, egy percre sem rótták fel nekem, hogy kereken 0 alkalmat jegyezhetek címeres mez alatt. A közös edzések végén jó szájízzel szálltunk ki a hajóból, Adriánnak jó előérzete volt az egység kapcsán, így az indulás előtt már-már kimondhattuk, hogy érmes szándékkal kelünk útra Spanyolországba.
Nagyon hosszú volt az út, átszállások és várakozások tömkelege toldotta meg az amúgy 2500 kilométeres túrát. Az első versenyünket megelőzően alig 5 órát tudtam aludni, hála a házigazdák szervezőkészségének, akik úgy vélték, hogy rendben van, ha az első verseny hajnalán 02:15-kor tesznek ki a szálláson. Másnap az összes erőmet és addig engem ért igazságtalanságot összegyűjtve álltam rajthoz. Eleinte pár másodpercre remegett a lapát a kezemben, mégiscsak első alkalmam volt nemzeti szerelésben, de az izgatottság hamar elillant, kezdődött a férfi munka, amit varázslatos környezet (1000 méter magasan fekvő tó), 30 fok, napsütés kísért. Jól lőttünk ki a startban, beültünk a spanyolok vízére. Az élmezőny spanyolokból, csehekből, britekből és belőlünk állt. Ez a verseny úgymond sima képet festett, az esélyes és pihentebb házigazda megérdemelt sikert aratott, mögöttük mi érkezünk, majd a csehek és az angolok. Fárasztó volt, sok erőt igényelt a menetelés, de végig láttam, hogy dobogóra fogunk állni, összességében elégedettek lehettünk a festői Sanabria taván megszerzett ezüstéremmel.
Másnap 200 kilométerrel arrébb, Valladolidban versenyeztünk. Ezelőtt sem tudtunk túl sokat pihenni, de ez itt már nem számított, minden mindegy alapon kellett előre törnünk, hiszen a két futam összetett eredménye számított a végelszámolásban. A Gran Premio Internacional K4 De Cyl Trofeo Ciudad De Valladolid névre keresztelt esemény a 70-80 méter széles, gyorsfolyású Pisuerga folyó városi szakaszán, amolyan „utcai” verseny jelleggel került megrendezésre. A rajtot követően megint kimagaslottunk a mezőnyből a házigazda spanyolokkal, a csehekkel és a brit hajóval egyetemben.
Az első fordulóig (1.3 km) együtt haladt az élmezőny, a spanyolok mentek az élen, mi szorosan a vízükön, harmadik, negyedik, ötödik helyen pedig a csehek, britek és a lengyelek érkeztek. A fordulóban több tényező miatt sajnos teljesen a part szélére szorultunk, a belógó fáktól, bokroktól nem tudtunk eleinte haladni és jelentős hátrányba kerültünk. Feszítettük a törzsünket, fogainkat összeszorítva tartottuk a hajót, hogy ne boruljunk be. Örömünkre kijöttünk ebből a helyzetből, de ellógott a mezőny és az ötödik helyen találtuk magunkat. Minden erőnket összeszedtük és elkezdtünk hátulról építkezni, lépésről lépésre visszaszerezni a helyezéseket. Először beértük a lengyelek vízét, ami már önmagában fájó procedúra volt, majd leráztuk őket és megindultunk az élen haladó trió felé. A második fordulóhoz közeledve már csak 50-60 méterre volt a dobogó alsó fokán haladó cseh egység, akiket a féltáv után kevéssel értünk be. A csehek kaptak az alkalmon, beültek az oldalvízünkre és a mi segítségünkkel kezdtek meg fellépni a második helyen robogó britekre.
A hajrára fordulva rutinos vezérevezősünk bemondott egy kulcsfontosságú „hopp”-ot, amivel újabb holtpontot kellett mentálisan és fizikálisan átlépjünk, bő egy percen át emeltünk a tempón, hogy beérjük a második helyen haladó egységet és kis időre megpihenjünk az általuk generált hullámokon. Az utolsó forduló előtt megpróbáltak, de nem tudtak lerázni minket az angolok, ahogyan az addig folyamatosan rajtunk pihenő cseheket sem. A 2-4. helyezettek 1 másodpercen belül érkeztek meg az utolsó 1 kilométerre. Próbálkoztak mindennel a britek, igyekeztek leszorítani minket, de internacionális nyelvezettel tudtukra adtuk, hogy ezt tisztább úton kéne lemeccselni a végén. Idézem: „You f**king di*kheads, if you go more to the left, we’ll go through your boat right at this moment!”
600 méterrel a vége előtt, megint igyekeztek megszökni, de ezúttal sem jártak sikerrel. 400-on belül mi robbantottunk egy hatalmasat, amire nekik nem volt válaszuk, nem úgy a pihent cseheknek. 45 másodperccel a célba érés előtt megjelentek az oldalunkon és elkezdtek egyre feljebb kúszni, volt erejük rendesen. Tizedek lehettek közöttünk, amikor elhangzott a záró megindulás vezényszava és egy utolsó utáni fokozatot kellett keresnünk. Előtte még soha nem volt ilyen szintű keresztre feszítésem. Addig emlékszem a finishre, amíg a csehek hajója egyre feljebb lép mellettünk, utána „hopp”, halál-mód és csukott szemmel, elvakulva, üvöltve nyomtam a padlógázt.
Megcsináltuk.
Mindannyian borzasztóan elfáradtunk, savtengerben fürödtünk, de nagyon boldogok voltunk, mert vert helyzetből tudtunk fellépni a pódium második fokára. Büszkén mondhatom, hogy megnyert ezüsttel és összetett második hellyel gazdagodtunk. 196 volt a maximális pulzusom a végén, a verseny alatti átlag 186-ot mutatott. Elképesztő boldogság és eufória jár át azóta, a spanyol túra minden szekunduma örök élmény és emlék, amit örökre magamban fogok hordozni. Személyesen próbáltam a srácok tudtára adni, mennyire hálás vagyok, de ezúton is köszönöm nekik!
Első nemzetközi versenyeimen duplán érmekkel tudtunk zárni. Tisztában voltam és vagyok vele, hogy ez nem korosztályos vagy felnőtt EB, VB, de nekem egy világgal ért fel. Sikerült mindez úgy, hogy nem kellett átírjam a belső képletet. Sőt, szerintem azért is kínálta fel az élet ezt a lehetőséget, hogy megbizonyosodjak arról, jó úton járok.
És hogy mi jöhet ezután?
Izgalmas munkanap, majd késő délután lebaktatok a vízre a fehér paripámmal és elmesélem neki, miféle csodákat láttam a hőn áhított magyar címeres mezbe bújva Hispániában.
