Ötszörös magyar bajnok, kétszeres Magyar Kupa győztes, 88-szoros magyar válogatott, az 1999-es EB résztvevője, 2005 óta „halhatatlan”, az M4 Sport szakkommentátora, a TFSE NB II-es férfi együttesének vezetőedzője. Sokan csak az órákon, vagy az ebédlőben találkozhatnak vele, de valójában kivel pacsizunk köszönéskor? Ismerkedjünk meg közelebbről Boros Zoltánnal, alias Borisszal!
Sportos családból származol, édesapád és anyukád is NB I-es kézilabdázó volt, a te pályafutásod szintén rendkívüli eredményekkel és elismerésekkel van tele. Hogy hogy a kosárlabda mellett tetted le a voksot?
Kispesten az I-es számú Sportiskolába jártam, ahol kötelező volt 5. osztályban mindenkinek sportágat választani és mivel a bátyám is oda járt előttem 5 évvel, ő elkezdett kosarazni a Honvédban, én meg alsó tagozatban kijártam a meccseire és megmaradtam a kosárlabdánál.
1989-ben (19 évesen) kezdted TF-en a tanári szakot. 35 év távlatából milyen különbségeket és hasonlóságokat vész felfedezni a hallgatók között? Most tanárként, hogyan kezelnéd 20 éves önmagad?
Akkor teljesen más volt az iskola, jóval kevesebb hallgató járt ide. Csak tanárképzés volt nappalin, illetve levelezőn edző képzés, így azt is mondhatnám, hogy sokkal családiasabb volt a hangulat, mivel átlagosan 100 főből állt egy évfolyam. Majdhogynem mindenkit ismertünk. Elsősként részt kellett vennünk egy avatáson, amit a negyedévesek szerveztek. Ha valaki nem köszönt felsőbb évesnek, vagy tanárnak azt strigulázták és a tiszteletlenséget később seggrepacsival jutalmazták, szóval amikor elérkezett az idő jól elvertek minket. A mi időnkben sokkal többet lógtunk együtt, a hallgatók elenyésző százalékban dolgoztak egyetem mellett. Ma már vége az órának aztán mennek is egyből munkába.
Amikor időnk engedte feljárkáltunk a koliba, vagy este 7-ig is elvoltunk a büfében, esetenként elmentünk egymás meccseire még a régi atlétika csarnokba, más volt az élet. Mindezek után nem könnyű a kérdés, de mindenképpen támogatnám magamat a sportban. Ez most sincs másképp, ha van olyan hallgató, aki kitűnik a többiek közül azt mindenben segítjük. Ebben az időszakomban már válogatott kerettag is voltam, de a hiányzások, vagy bármi egyéb okból a tanulmányi hiányosságok pótlását ugyan úgy megkövetelném magamtól.
Miután befejezted az egyetemet, ’93-tól vette kezdetét a profi karriered rögtön egy bajnoki címmel. 14 év után úgy láttad jónak, hogy elérkezett a váltás ideje?
Az egyetem utolsó két évében már a Budapesti Honvéd profi csapatában játszottam., de akkoriban még volt egy olyan szabály, hogy aki itt tanul a TF-en annak itt is kell sportolnia és én voltam az első, aki ezt valójában megszegte és nem is akartak engedni vizsgázni előszőr. Amikor harmadéves koromban a Honvédban játszottam mondták, hogy a sportszakmai gyakorlatot a TFSE-ben kellene teljesíteni, de akkor volt a rendszerváltás és a jogi háttér biztosította, hogy hallgatóként máshol játszhassak. Annak alapján, hogy a TF és a TFSE az két külön jogi intézmény, emiatt az egyik nem kötelezhetett arra, hogy egy másik tagja is legyek és mivel ez a TVSZ-ben szerepelt, nem kellett a TFSE-ben újra megcsinálnom. Ugye a rendszerváltás előtt keletkeztek ezek a szabályok, de utána nagyon sok minden megváltozott. 35 évesen hagytam abba a játékot, mert a testem jelzett, hogy nem igényli már annyira a napi 2 edzést meg a hétvégi utazásokat. Az ellenfélként érkező amerikai irányítókat csak „felrúgni” tudtam, nemhogy levédekezni. Szerencsére komolyabb sérülés nélkül megúsztam mindent. Egyszer volt egy bokaszalag szakadásom, ellenben most meg már sántítok.
Ha választanod kellene, melyik a legjobb és a legrosszabb emléked ebből az időszakból?
Legjobb emléknek bármelyik bajnoki címet mondhatnám, de inkább az, hogy kijutottunk az 1999-es EB-re, amiben nagy szerepet vállaltam, mind a selejtezőkön, mind a döntő mérkőzéseken kezdő játékosként. Rossz emlék volt két év az Albacomp-ban, amikor nem jutottunk be a legjobb 4-be és ott tényleg csak magunknak köszönhettük azt a kudarcot.
88-szoros magyar válogatottként melyik volt a legemlékezetesebb meccsed?
3 olyat tudnék felsorolni, ami a mai napig megvan bennem. Az elsőnél délelőtt 11-kor megkaptam a TF-es diplomámat, este 8-kor meg már Zalaegerszegen játszottunk EB selejtezőt Románia ellen. Akkor még csak 3. számú irányító voltam a csapatban és a C divízióban játszottunk, a tét pedig a B-be való följutás volt. Aztán nagy meglepetésemre Patonay Imre edzőm a 8. percben becserélt, pedig előtte nem nagyon játszottam, de jól ment a játék. 21/12-t dobtam és nyertünk 2 ponttal!
A másik ilyen, amikor ’98-ban Lengyelországban játszottunk EB selejtezőt és megvertük a jóval esélyesebb lengyeleket. Ha jól emlékszem ott is 20 pont körül dobtam és ez a győzelem később nagy löket volt a kijutást illetően.
Majd ebben a selejtezőkörben, a visszavágó lett még emlékezetes. 2 ponttal vezettek, viszont nálunk volt az utolsó támadás és pár másodperccel a vége előtt elkezdtük a játékot. Mindenki passzolgatott a másiknak, hogy fejezze be ő, vállalja el ő. Aztán hozzám került a labda, én meg próbáltam betörni, de faultoltak és abban a pillanatban le is telt a játékidő, viszont dobhatam két büntetőt. Mindkettő bement és végül hosszabbításban nyertünk!
2005-ben visszavonultál, de szinte azonnal másodedző lettél a felnőtt válogatottnál. Milyen érzés volt edzőként az első pár mérkőzés?
Furcsa, mert gyakorlatilag olyan játékosokkal is dolgoztam együtt, akik két hete még csapattársaim voltak, de nagyon szívesen vállaltam. Meszlényi Róbert szövetségi kapitány mellett dolgozhattam és a szerbiai EB döntőre készültünk. Sajnos végül nem jutottunk ki, Izraeltől kikaptunk 4 ponttal. Ha azt megnyerjük, akkor szabad az út. Jó lett volna, ha játékosként és edzőként is kijutok, de sajnos nem sikerült, pedig nagyon jó csapatunk volt akkor is.
Visszataláltál a TF-re, ahol előbb a női, majd a férfi szakág csapatának vezetőedzője lettél. Miben különbözik a női és a férfi felnőtt csapatok irányítása?
Szakmai szempontból taktikában, vagy stratégiában, nincs sok különbség. A srácoknál a fizikalitás miatt több mindent ellehet érni, például egy alley-oop-ot bezsákolni, de ez a legszélsőségesebb. Inkább úgy fogalmaznék, hogy technikailag sokkal több mindent megtudnak csinálni a férfiak, gyorsabban építenek támadást és emiatt a védekezés is gyorsabb.
Edzői szempontból, a lányokkal olykor sokkal keményebbnek, megértőbbnek kell lenni, vagy amikor a helyzet igényli, akkor babusgatod őket. Ezt a három dolgot kell összehozniuk az edzőknek, ami nem könnyű. Egyszer simogatod őket, máskor meg üvöltözöl, mondjuk én pont nem vagyok az a típus. A fiúknál ez nem jellemző, mondjuk egy időkérés alatt, vagy edzésen kevésszer látom az edzőket kiabálni a játékosokkal. A lányok valamiért ezt igénylik, hogy egyszer megértőek legyünk velük, máskor meg hajtsuk őket, ha kell akár „ostorral”.
Viszont amikor a lányoknak kiadsz feladatot, szélsőséges példaként: fussatok föl a Gellért-hegyre tízszer, akkor ők úgy vannak vele, hogy ez a feladat, megcsinálják. Jobban bíznak benned, a döntésedben. Ezzel ellentétben ha srácoknak adom ki ezt a feladatot, enyhén szólva megkérdőjelezik hozzáértésemet, lehet, hogy még le is hülyéznek. Szóval a lányok sokkal engedelmesebbek. Nem mindegy, hogy amatőr, vagy felnőtt profi csapatnál vagy. Amatőröknél pedagógiával, motivációval tudsz eredményt elérni, profi felnőtt csapatnál fenyítéssel: Kirúgunk, fizetés levonás, persze kell a pszichológia is. Ott profiként kell kezelni a játékosokat, de nem mindenki alkalmas arra, hogy felfogja amikor mondják neki: „Te profi játékos vagy, úgy is kell gondolkodnod!”.
Eddig is szép eredményeket értél a fiúkkal az NB II-ben, de a 2023/24-es kiírásban még mindig hibátlanul meneteltek. Mi volt az év elején kitőzött cél és mennyiben változott ez a féltávnál?
Tavaly is volt egy jó sorozatunk, ahol sok meccset nyertünk zsinórban, ott viszont botladoztunk a szezon elején, de tavaszra összeállt a csapat. Végül sajnos csak harmadikak lettünk és nem jutottunk be a rájátszásba. Utána volt egy záró vacsora és a játékosok maguk mondták ki, hogy: „Basszus, mi ennél sokkal többet tudunk, jussunk már föl Zöld csoportba!” Így is vágtunk neki ennek az idénynek, hogy mindenképp legyen esélyünk. A legfontosabb, hogy nem a szezon vége, hanem mindig a következő meccs lebegjen a szemünk előtt. Fejlődtek a játékosok és erősödött a keret. Tavaly is nagyon jó volt a csapatkémia, de akkor több egyéniséget villogtatni akaró játékosom volt, most viszont kevés ilyen van és emiatt jobbnak érzem a jelenlegit.
Ami még nagy erősségünk, hogy a csapat jelentős többsége TF-es hallgatókból áll. Amikor átvettem a csapatot összesen volt 3, mindenki más külsős. Nem volt rossz csapat, de nem tudtak előre lépni és akkor sikerült kialakítani egy jó közösséget csak TF-esekkel, jelenleg pedig összesen 2 külsősünk van. Ebből származik az előnyünk, hogy azonosak az örömök és a problémák is csapaton belül.
Ha már az eredményeknél tartunk, 2005-ben beválasztottak a magyar kosárlabdázás halhatatlan játékosai közé. Olyan legendákkal említenek egy lapon, mint Zsíros Tibor, Gabányi László, Dávid Kornél, Bánhegyi László, Killik László, Rátgéber László és még sorolhatnám. Gondoltad volna, amikor elkezdtél kosarazni, hogy te is közéjük fogsz tartozni?
Ez a legnagyobb külsős visszajelzés, amit kaptam. Úgy kell elképzelni, hogy az ’50-es évektől 2005-ig a 25 legjobb férfi kosárlabdázó közé választottak akkor. Tehát ez rám olyan szempontból érvényes, hogy ’95-től 2005-ig a benne voltam a legjobb 5-ben, de így még jobban hangzik, ha azt mondjuk 50 év. Rendkívül büszke voltam és nagy örömmel, boldogsággal fogadtam. Óriási dolog volt ebben a névsorban szerepelni.
Miket tudnál felsorolni, amit a pályafutásod alatt tanácsként kaptál edzőktől, játékostól?
Amit most is képviselek, akár tanári, vagy edzői mivoltomban, hogy mindig a következő dologra koncentrálni. Tanulni a múltból és hamar túllépni rajta, tehát a kudarcnak a gyors feldolgozása. A másik, hogy hibázni lehet és azon kell dolgozni, hogy a jövőben ne kövessem el újra, vagy az adott helyzetben ki legyen javítva. Ha valaki eladja a labdát, rosszul dob, nem érdekel, mert nem hiszem, hogy nem akarta bedobi, vagy a társnak passzolni. De ha már megtörtént, akkor javítsa ki egy jó elzárással, szerzett labdával, ahogyan épp az adott helyzetben tudja egy jó dologgal és máris nincs probléma.
Ha nem a kosárlabda mellett döntesz milyen más sportágat választottál volna?
Gyerekkorunkban a lakótelepen állandóan fociztunk. Viszonylag jól fociztam, sőt a bátyám még a Honvédban is focizott egy darabig. Másik lehetőség a kézilabda lett volna a szülői háttér miatt. Apukám is edző volt Csepelen meg a Spartacusban és néhány hétvégi fordulón, amikor nem volt meg a csapat nekem kellett kamu igazolással jobbszélsőt játszani 12 évesen az U14-ben. Hozzáteszem, hogy Magyar Strandkézilabda bajnok is vagyok, mert amikor abbahagytam a kosarat, az AXA Banknál az egyik kollégám strandkézilabda klubvezető volt és mondta, hogy menjek már el, mert tele voltak sérültekkel. Részt vettem nyáron egy versenyen, de végül ottragadtam, aztán végül magyar bajnok lettem.
Mit tanácsolsz a ma kosárlabdázó, vagy bármilyen sportág mellett elköteleződni szándékozó, a profi ligákba igyekvő fiataloknak?
Tanuljanak a sport mellett, mert sohase lehet tudni, hogy meddig tart a pályafutás. A másik meg, hogy csak akkor akarjanak profik lenni, ha képesek áldozatokat hozni és le tudnak mondani egy csomó mindenről. A mai világban ez ezzel jár. Nincs szórakozás, nincs haver, nincs buli és ha valaki ezt komolyan gondolja fiatalon, azoknak csak a tanulásból és az edzésből áll az életük. Ehhez nagyon sok alázat kell és ha erre képes, megvan hozzá a belső motiváció, akkor hajrá!
Mit üzennél a TF-es hallgatóknak egy ilyen pályafutás után, mint játékos, edző, oktató?
Az edzőknek szoktam mondani, hogy itt az egyetemen egy csomó mindent meg tudunk tanítani, de a szakma az valójában kint van a műhelyben, az edzéseken, a sportpályákon. Ott lehet a legtöbbet tanulni, viszont ahhoz, hogy valaki profi edző/tanár legyen, elengedhetetlen az önképzés. Nem telhet el úgy nap, hogy ne járjon utána a sportági újdonságoknak, ne nézzen videókat és fontos felismernie, hogy ezekből mit hogyan tud alkalmazni. Folyamatosan keressék a kapcsolatot idősebb edzőkkel és beszélgessenek velük szituációkról, hogy ők hogyan oldanák meg az adott helyzetet.
Fotó: Borhi Mihály – TFSE
