Kajak-Kenu

Itt a vége, fuss el véle!

2023 őszén úgy döntöttem, hogy életem legsikeresebb szezonját követően adok még egy évet magamnak, ahol testileg és lelkileg is maximálisan kiteljesedve feltehetem a pontot az i-re.

Szeptember végétől kezdtem szárazföldi alapozásomat, melynek 6 hónapos időtartama legalább kétszer hosszabbnak bizonyult, mint a megszokott kajakos felkészülés. Újításom hátterében az állt, hogy fejleszteni kívánt mélyizmaim megerősítéséhez több időre és alaposabban felépített core-edzésekre volt szükségem. Február elejéig végig a TF új konditermében és a Csörsz utcai futópályán köröztem a munkaidőm előtt vagy után.

2024.02.07. volt az első együtt töltött napom vörös paripámmal, amit korábbi párostársamtól, Bükkösi Raymitól örököltem meg a TFSE közbenjárásával. Más volt a hajó formája, mint amivel korábban 8 szezonon át eveztem, de pár hét alatt megszoktam az újabb generációs sporteszközt és már márciusban magamhoz képest űridőkkel haladtam edzésről edzésre.

Áprilisban minden korábbi egyéni csúcsomat megdöntöttem, aminek örültem, hiszen közeledett a májusi szezonkezdés. Ekkor viszont 3 héten belül két makacs betegség megálljt parancsolt a szervezetemnek. Nem adtam fel, hallgattam a belső hangokra és változtattam, amiben kellett. Szerencsére felépültem, amiben nagy szerepe volt a családomnak is.

Ezt követően szinte azonnal jött Győrben a Maraton Magyar Bajnokság, ahol 10 km-en álltam rajthoz úgy, hogy gyógyulásom miatt alig egy hete eveztem még csak újra. A versenyen a tavalyi évhez hasonlóan ezüstérmet szereztem, majd legnagyobb örömömre megkeresett a hosszútáv specialistája, Boros Adrián, aki újból felkért két K4 5000 méteres nemzetközi versenyre.

7 hét preparáció állt rendelkezésemre a Spanyolországban megrendezésre kerülő dupla seregszemle előtt, ahol tavaly kétszer is ezüstéremmel zártunk a házigazdák mögött. Csak erre készültem a maraton végétől kezdődően, hiszen 15-20 perces versenyszintű intenzitáshoz kellett adaptálni a testemet, mely az eddigi évadok során rendre 90-180 másodpercre volt kalibrálva.

A Győrben zajló négyesezéseknél már érezhető volt, hogy egyben vagyunk és húzásról húzásra csiszolódunk össze. Érdekes felépítése lett az egységünknek, vezérevezősünk (Boros Adrián) 34 évesen képviselte a rutint, két 20 esztendős titánunk felelt a rafináltságért és a lendületért, jómagam pedig a 27 életévemmel és adottságaimmal a szükséges erőt biztosítottam.

Július 5-én este indultunk útnak az Ibériai-félszigetre, ahová az első verseny hajnalán érkeztünk meg. Néhány óra alvás után az első verseny helyszínén találtuk magunkat. A több, mint 1000 méter magasan fekvő Lago de Sanabria idilli környezetet biztosított a 61. Regata Internacional de Sanabria küzdelmeinek.

A tó, amin versenyeztünk Spanyolország legnagyobb természetes tava, valamint Európa legnagyobb gleccsertava. A tengerszint feletti magasságnak hála amíg Madridban, vagy otthon stabilan 35 fok fölötti hőmérséklet uralkodott, addig ezen a környéken 15-20 fokban találtuk magunkat.

A futamunk 3:09:09-től kezdve látható.

A verseny rajtja finoman szólva sem volt sikeres. 6-7. helyen rugaszkodtunk el, de egyből sikerült felzárkóznunk, aminek hála hamar az élbolyba kerültünk. A versenypálya különlegessége, hogy háromszög alakzatot leírva kell két, egyenként 2.5 km hosszú kört teljesíteni. A hegyi körülményekhez a szél is hozzá tartozik, ami a futam során minden irányból éri az egységeket.

Az első kör végén a 4. helyen álltunk és stabilan tapadtunk az élen haladó cseh, olasz, portugál konvojra. Lőtávolban voltak még a hazai spanyolok és a dánok. Megannyi megindulás és robbantási kísérlet jellemezte a futamot, ahol közelebbről is megcsodálhattam az ITALY feliratot egy lökdösődős közelharc alkalmával. A futam alatt domináló cseheket senki nem tudta huzamosabb ideig megszorongatni.

Az utolsó 1 km-re fordulva elhaladt a mezőny a negyedik forduló mellett, amiből mi jöttünk ki jobban. Erőn felül tudtunk emelni a frekvenciánkon, ezáltal a tempónkon is. Eufórikus érzés járt át, amint élre álltunk a magyar hajóval. Mindez tovább fokozódott, amikor újabb szintet lépve leszakítottuk magunkról az addig egy egységben haladó mezőny összes tagját.

Senki nem tudta tartani velünk a lépést. Az utolsó fordulót – ami a célegyenesre vezet rá – már tisztán vezetve vehettük be, a záró másodpercekben pedig még önfeledten ünnepelni is volt időnk, erőnk.

„2-ből 1 megvan, holnap innen folytatjuk gyerekek!”

Ezzel nyugtázta a sikert rutint képviselő korelnökünk. Ehhez mérten nyugalomban töltődve, mindössze egy késő délutáni kávét megejtve „koccintottunk”. Ilyen nyitány után tökéletes hétvégét akartunk. Másnap több száz kilométerrel arrébb következett egy teljesen más karakterisztikájú terep Valladolidban.

Az általam olyannyira szeretett Forma-1 világa utcai pályaként aposztrofálta volna a keskeny, hajtűkanyarokkal és hidakkal teletüzdelt Pisuerga folyón lévő 5 km hosszú helyszínt. Az itteni hangulatról a helyiek gondoskodtak, akiknek nem számított melyik hajóban milyen nemzet ült, eredménytől és zászlótól függetlenül buzdítottak minden indulót a 25. Gran Premio Internacional K4 de Cyl. Trofeo Ciudad Valladolid versenyen.

A futamunk 55:42-től kezdve látható.

Tanulva az egy nappal korábbi rajtból, sokkal élesebb és intenzívebb start mellett tettük le a voksunkat, ami láthatóan bejött. Egyből mi álltunk az élre, ugyanakkor 7 további egység meg tudott maradni az oldal és farvízek képezte rengetegben.

A pálya jellegéből kifolyólag 3 db éles, egyenként 180 fokos forduló várt ránk. Ezek során törvényszerűen megy az adok-kapok a felek között, gyakorta sülnek el lapáttal leadott pofonok a harcoló felek között. Így történt ez most is. Az egy nappal korábban közelebbről is megismert olasz vezérevezőssel leghátsó emberként újra összeakadtam, miután a második fordulónál a derekam középső pontját tűzte ki irányzékként. Az adrenalintól nem éreztem fájdalmat, hála az égnek a többiek ebből semmit tapasztaltak, tudtunk tovább haladni az élen.

Kevéssel a 4 km előtt jött az utolsó forduló, ahol még mindig mi vezettünk, visszaverve az addigi 10 támadást. Ekkorra már minden porcikám savban fürdött és alig láttam ki a szemüvegem mögül. Természetesen a társak is hasonló fájdalmakat éltek át, de még csak egy apró szenvedős szusszanás sem hagyta el a szánkat, legbelül tudtuk, hogy képesek vagyunk megtartani az előnyt.

Tartottuk a vezető pozíciót, a pódiumról jól ismert csehek és a portugálok viszont pihentebben, minden energiájukat felélve vezették ki hajóikat a tiszta vízre, ahonnan két ízben is előzést kíséreltek meg, ezek mindegyikét elhárítottuk. A legutolsó másodpercek a hajrázásról szóltak, ahol sodrással szemben gyorsultunk fel a rajunkhoz hasonló sebességre. Itt már senki nem tudta tartani velünk a lépést, fél hajó előnnyel értünk be a csehek, egy hajóval pedig a portugálok előtt.

Rajt-cél győzelem. Nem túlzás, sikerünket így lehet őszintén és büszkén definiálni. Magunkat is megleptük, hiszen annyi holtponton léptünk túl, amire felkészülni is nehéz, nemhogy megvalósítani. A harmadik lyukban ülő fiatal titán, Aradi Bátor így fogalmazott a sikerünk után: „Ez bizony victory royale volt uraim!”

A tavaly helyi hőssé váló, duplán aranyérmes spanyolok egyik nap sem állhattak fel a dobogóra, ami a mezőny erőssége ellenére is meglepetésnek mondható. A verseny után nem győztük fogadni az otthonról érkező gratulációkat, ugyanis Hispániában aratott magyar kettős sikerre még a mindent megélt kapitányunk, Boros Adrián sem tudott visszaemlékezni.

Nagyon boldog voltam! Életem második nemzetközi versenyhétvégéje dupla arannyal zárult, várt rám ugyanakkor még a hazai Masters Országos Bajnokság, ahol másfél héttel később 5 számban voltam érdekelt. A 15-20 perces versenytávról 10-12 nap alatt kellett átállni a 1.5 perces intervallumra. Ilyenkor gyorsításokkal érdemes eszközölni, azonban a nagy hőségben sokszor nehezebb és körülményesebb volt elvégezni a szükséges edzésmunkát.

A két verseny között gyakorlatilag nem volt megállás. Pörgött a munka, a 2024-es EUG-n közel 100-fős delegációnkról másodmagammal adtam hírt napi rendszerességgel, emellett szükség volt a fent említett utolsó simításokra a vízen, ami nem bizonyult könnyű feladatnak.

Mindent sikerült végül a helyére rakni, félkészülten indulhattam Szolnokra, ahol 500 méteren három (K1, K2, K4), a tőlem távol álló 200 méteren pedig kettő (K2, K4) számban álltam rajthoz.

2023 nyarán, amikor sokadjára lettem második 500 méter egyesben, megfogalmaztam legbelül, hogy nekem ezen a távon egyszer még győzelemmel kell zárnom egyéni kategóriában. A tavaly őszi felkészülésem kezdete óta ennek a napját vártam.

Kedvező volt a sorsolásom, két előfutammal (egyes és páros) hangolódhattam a délben kezdődő finálékra. Magabiztos fölénnyel sikerült nyerni az egyes és a Czuffer Attilával alkotott páros futamát is.

Az egyes döntőjére kiemelt pályára sorsoltak. Rajtam kívül 4 versenyzőnek nyílt még valós esélye az aranyéremre, ami a finálé első felében egyértelműen meg is mutatkozott. Bő két másodperces hátrányom volt a jobban rajtoló felek mögött, de tudtam, hogy ezt a versenyt 500 méternél fújják le, addig pedig sok idő van még hátra.

300-nál robbantottam először, ekkor mozdultam el a harmadik helyről. 400-nál az utolsó tartalékokat előhozva tudtam feljebb kúszni, végül elsőként, 0.7 másodperces előnnyel haladtam át a célvonalon. Elértem még egy a korábbi vágyat és célt, így felszabadultan vettem át az érmet, majd szaladtam vissza a melegítő zónába, hiszen kisvártatva következett a K2 500 méter döntője, ahol újból kiemelt pályára kerülve igyekeztünk párostársammal megvédeni a tavalyi bajnoki címünket.

A futam gyakorlatilag azonos képet festett, mint az alig 90 perccel korábbi K1-es döntőm. A sprinterek alkotta kihívó, tavalyi ezüstérmes testvérpáros több, mint két hajó előnyt vett a táv első felében hozzánk képest. 300-nál megközelítettük őket 2 másodpercre, 400-nál pedig hajrázás következett tőlünk, aminek eredményeként a célba érkezve 0.7 mp volt az előnyünk. Pontosan úgy történt minden, ahogyan az egyéni sikeremnél.

Zárásként következett a K4 500 méter, amire már nagyon fáradtan álltam oda a Vasas színeiben versenyző Zöld Zoli, Istenes Marci és az imént említett csapattárs, Czuffer Attilával alkotott kvartett tagjaként. A napzáró számban egy szépen csillogó bronz jutott nekünk.

Az utolsó nap előtt természetesen már nagyon foglalkoztatott, hogy 5/5 éremmel szeretnék zárni, azonban a tőlem kifejezetten távol álló 200 méterek nem szolgálták a legjobb előjeleket.

200 párosban már az előfutamban is nehéz dolga volt annak, aki finalista akart lenni. Czufival első helyen jutottunk be, időeredményünk alapján viszont legjobb esetben is csak a 4-6. helyek valamelyikére voltunk esélyesek.

A döntőben valamit nagyon elkaptunk. Akkora rajtot vettünk, ami a mezőnyön és kilátogató a nézőkön kívül még bennünket is alaposan meglepett. Magabiztosan haladtunk a második helyen, amit elérve értékes „fehér arannyal” gazdagodtunk. Mindkettőnk elmondása alapján ez volt életünk legjobb sprintfutama, ahol az összes mozdulat a helyén volt.

A legutolsó számom az egy nappal korábbi K4-es alakulattal volt. A rend kedvéért teljesen felforgattuk a hajót, senki nem ott ült, ahol az 500 méter alatt. Megpróbáltuk a legjobban elosztani a tömegünket és a legideálisabb összetételt megálmodni a 200 méterre optimalizálva. Ez olyannyira jól sikerült, hogy a négyesben elért bronzhoz képest egy színnel fényesebbet sikerült megkaparintanunk.

A célbaérkezés pillanatában zokogva zuhantam a hajóra. Agyoncsapott a felismerés, hogy lezárult egy fejezet. Nincs további valós cél, hiszen mindent elértem (még többet is), amit csak akartam.

Most akkor tényleg vége?

Igen, vége.

Annyiszor néztem szembe az utóbbi 1 évben azzal az alig 16 éves sráccal, aki minden negatív hang ellenére képes volt lapátot ragadni és hitt abban, hogy kitartóan küzdve eljuthat a saját csúcsára, ahol a megannyi csillogó érem mellett az önmegvalósításának egy újabb kipipált tényezőjére tekinthet majd büszkén.

Boldog vagyok azért, mert az utazásom utolsó állomásához érve kiderült, hogy magamon kívül kikre is számíthatok igazán. Azon barátaim, akik a mögöttem álló nehéz tél, majd tavasz során mellettem voltak, rengeteg inspirációt, vidámságot és erőt adtak.

A családomtól olyan messze áll a versenysport, hogy arra jelzők nincsenek. Ők mégis bátorítottak a spanyol versenyek előtt és után telefonom, az Országos Bajnokságon pedig személyes jelenlétükkel igyekeztek mellettem állni. Mindezekre hosszú évek óta nem volt példa. Elmondásuk alapján azért is jöttek el és álltak mellém, mert látták a szememben, hogy ez most valóban az ő Mihályuk utolsó tánca a versenysportban.

Végül, de nem utolsó sorban szeretném kifejezni hálámat barátnőmnek, Lucának, akitől rengeteg odafigyelést, szeretetet és megértést kaptam a májusi szezonkezdettől fogva!

Nem szokásom mástól citálni, de már annyiszor intettek korábban Müller Péter szavaival nyugalomra önmarcangoló pillanataimban, hogy gondoltam zárásként megosztom a számomra mostanra beigazolódó jótanácsot, hátha másnak is segít.

„Egyszer minden a helyére kerül. Az is, amiről most azt gondolod, elképzelhetetlen, hogy megoldódik. Megéri várni. Megéri kitartani, mert amit cserébe kapsz, a legszebb álmaidat is felül fogja írni.”

A fentieket maradéktalanul átélve boldogan mondhatom:

Itt a vége, fuss el véle!

Fotók: Oscar Manuel Sanchez/ZUMA Press Wire, REFP, Ruzsits Patrik, Gombkötő Luca, Czéllai-Vörös Zsófia, Borhi Márton, Zelei Bánk, Őry Zsombor

Kiemelt támogató

Szakmai Partner

Kövess minket mindenhol!